Felhők

2013 február 20. | Szerző: animama |

A felhőket szoktuk nézegetni a gyerekekkel. Mindenfélét beleképzelünk és azt el is mondják. Nyáron a fűben hanyatt fekve, télen pedig a hóról figyeljük a változásukat. Képzeletük mindenfélét belerajzol és egy-egy érdekesebb láttán nevetve mutogatják felfedezésüket. Mostanában az érdekesebbeket meg is örökítem.

Karácsonyi ajándékként színházjegyet kaptunk egy operett előadásra. Nem nagy kedvem volt menni, mert különösebben nem ujjongok ezért a műfajért. De a papa mondta, hogy az ajándékot nem illik nem elfogadni. Már pedig, ha nem megyünk el, akkor ez azt jelentette volna.

A megérzésem vagy lehet, hogy a hozzáállásom a vonakodásomat mutatta. A nézőtér zsúfolásig telt idős emberekkel. Jól láttam a közönséget az emeleti helyről. A színpadot is, mert pontosan középen ültünk. Nagyokat nevettek az előadás alatt és igencsak vidám volt a közönség. A házaspárok fogták egymás kezét is, mint a szerelmesek.

Azon elmélkedtem, hogy az operett, mint műfaj hogy marad fenn, ha ilyen öreg emberek töltik meg a nézőteret. Persze később eszembe jutott, hogy öregek mindig lesznek! Bár elolvastam a műről előzetesen mindent, amit lehetett, de gyakran nem tudtam, hogy hol tartunk.

A tánc és a hozzá fűződő zene kapcsolt csak vissza az előadásra. Fent a mennyezet alatti német szöveget olvasgattam és így még a neveket is megfejtettem, mert hiába jó a hallásom gyakran nem értettem, hogy mit énekelnek. A többiek értették?

Túl hangos volt a szöveg és a zenekar is! Együtt pedig már egy össze-visszaság lett számomra. Nem éreztem magamban azt, hogy most jó helyen vagyok. Talán azért , mert tükörbe se kellett néznem és láttam, hogy” közel vannak a felhők”. A nézőközönség tükrözte ezt vissza annak ellenére, hogy vidám és mozgalmas darabot néztünk meg.