Az óvodai évzáró ünnepség után a gyerekek megrohamozták az egyetlen kis diófát, ami a pici udvarrész füves részén áll.
Először csak a földön matattak, majd, amikor Mesike nekilendült a fának a többiek is próbálták követni. Ő rutinosan kereste az ágakat, amiben meg tud kapaszkodni és vissza ereszkedni. Látszott a kicsiken, hogy követni szeretnék, de az izgalom is, hogy nem merik.
Az én kis unokám boldogan” röpködött” az ágak között. A feszültség, ami az ünnepség alatt felgyülemlett benne eltűnt és helyét a boldog öröm vette át.
Az egyik legkedvesebb játékunk volt gyerekkorunkban a diófánk tetején volt. Ő volt a királynői várunk vagy inkább menyasszonyi, mert akkoriban nem voltak hercegnők. Függönyből készült fátyollal lebegtünk, énekeltünk a fa ágain a szomszédok nem kis “örömére”.
Az egyik ágon hinta lógott és volt egy jó kis leugró is, amin csimpaszkodva, hintázva ereszkedtünk le a magasból. Az egész napot kint töltöttük szülői felügyelet nélkül.
Persze az unokáim is igen sokat ugrándoznak a fűben, locsolják a virágaikat és berendezik a csúszda alját, ahol a kis lovakkal és pónikkal önfeledt játékkal foglaljál el magukat.
A nyári forróságban, amikor sehová nem lehet menni a kis kádak telnek meg vízzel és melegszenek a napon a déli fürdésig. Elképzelik a Balatont és fürdőzést játszanak. A játszótérre ritkábban megyünk ilyenkor.
A gyerekeknek természetben töltött idő és társaság a legjobb játék, amibe bele lehet feledkezni és elmerülni.
