Egyszer véget ér az út

2013 november 1. | Szerző: animama |

Egyre rövidebbnek érzem azt az időt, amióta megszülettem. Annyi minden történt és mégis kevés.

Két hete álmodtam Anyukámmal, aki már 30 éve a temetőben nyugszik. Nagyon sírtam, mire ő átölelt és ettől olyan nyugodt és békés lett minden. Úgyis ébredtem.

Valahányszor vele álmodok az mindig szép és boldogsággal tölt el. Csodaszép helyekről integetett felém, amikor nagyon beteg voltam. Szerettem volna menni felé, de azután meggondolta magát és már nem nevetett csak komolyan visszaindult.

Ébredésemkor gyakran sajnáltam, hogy nem láthatom tovább! Olyan jó volt egy kicsit vele lenni.

A hét elején jártam a temetőben és helyeztem el virágaimat szeretteim sírjára. Ilyenkor egyedül szeretek lenni. Nyugalom és béke van. Már nem sírok csak mélabúsan sétálok.

November elsején itthon gyújtunk gyertyát és néhány percre elcsendesedünk ketten. A gyerekeknek nem beszélünk arról, hogy egyszer majd nem leszünk. Igyekszünk úgy rendezni mindennapjainkat, hogy legyen mire emlékezniük!