Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szeretet volna egy kiscicát. Talált is egyet. Egy picike, aranyosat. Tarka volt a bundája, selymes és nagyon szerette, ha simogatják. Gyakran játszottak együtt. Ha hideg volt a szobában is lehetett.
Aztán történt, hogy kapott a kislány egy hófehér galambot is. Törött volt a szárnya, de nem látszott. Csak onnan lehetett tudni, hogy nem repült. A hideg télben a két kis állat együtt éldegélt a szobában. A kisgalamb tollai a sok simogatástól elszürkültek és csúnyák lettek. Ezért a kislány gyakran megfürdette. A cica pedig magához ölelte és melengette. Békésen aludtak. Néha kergették egymást. Vidámak voltak hárman.
Jött a tavasz. A cica a szabadba kívánkozott. A galambocska nem mehetett, de továbbra is együtt szunyókáltak napközben. Egy alkalommal haragos beszélgetés hangja csapta meg a kislány fülét. Jött a szomszéd bácsi, hatalmas. “A macskájuk eszi a csirkéimet”! -kiabálta. Az nem lehet, hiszen a galambbal alszik együtt.
A kislány apukája aztán megleste a cicát és sajnos azt látta, hogy valóban fogja a csirkéket. Ezért készített neki egy szájkosarat, amit éjszakára kellett viselnie. Mindezek ellenére jött a feljelentés. A kislánynak is vallania kellett, pedig csak 8 éves volt. Vallott: azt, hogy a cica nem eheti a szomszéd csirkéjét, mert a galamb a legjobb játszótársa. Elhitték, de szomorúság maradt utána a szívében, mert tudta, hogy nem mondott igazat. A boldogságukon azonban nem esett csorba addig, míg a cica örökre el nem tűnt. Hiába keresték együtt, soha többé nem látták. Már nem voltak olyan vidámak a napok és esték, mert hiányzott egy jóbarát, akiről azt tartották, hogy bűnös volt.
Mesém
2010 november 24. | Szerző: animama
Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szeretet volna egy kiscicát. Talált is egyet. Egy picike, aranyosat. Tarka volt a bundája, selymes és nagyon szerette, ha simogatják. Gyakran játszottak együtt. Ha hideg volt a szobában is lehetett.
Aztán történt, hogy kapott a kislány egy hófehér galambot is. Törött volt a szárnya, de nem látszott. Csak onnan lehetett tudni, hogy nem repült. A hideg télben a két kis állat együtt éldegélt a szobában. A kisgalamb tollai a sok simogatástól elszürkültek és csúnyák lettek. Ezért a kislány gyakran megfürdette. A cica pedig magához ölelte és melengette. Békésen aludtak. Néha kergették egymást. Vidámak voltak hárman.
Jött a tavasz. A cica a szabadba kívánkozott. A galambocska nem mehetett, de továbbra is együtt szunyókáltak napközben. Egy alkalommal haragos beszélgetés hangja csapta meg a kislány fülét. Jött a szomszéd bácsi, hatalmas. “A macskájuk eszi a csirkéimet”! -kiabálta. Az nem lehet, hiszen a galambbal alszik együtt.
A kislány apukája aztán megleste a cicát és sajnos azt látta, hogy valóban fogja a csirkéket. Ezért készített neki egy szájkosarat, amit éjszakára kellett viselnie. Mindezek ellenére jött a feljelentés. A kislánynak is vallania kellett, pedig csak 8 éves volt. Vallott: azt, hogy a cica nem eheti a szomszéd csirkéjét, mert a galamb a legjobb játszótársa. Elhitték, de szomorúság maradt utána a szívében, mert tudta, hogy nem mondott igazat. A boldogságukon azonban nem esett csorba addig, míg a cica örökre el nem tűnt. Hiába keresték együtt, soha többé nem látták. Már nem voltak olyan vidámak a napok és esték, mert hiányzott egy jóbarát, akiről azt tartották, hogy bűnös volt.
Oldal ajánlása emailben
X