Mondom a magamét

2010 július 16. | Szerző: animama |

 A gyerekek többet hallanak, mint azt gondolnánk. Amikor erről írok eszembe jut anyósom, aki idős korára már nagyot hallott és én így ismertem meg. Beszélgettünk, mire a többiek szóltak nekem, hogy hangosabban beszéljek, mert nem hallja meg. Mire anyósom: hallom én! Őt értem a legjobban. / Mármint engem /.

Mesike is amikor beszélgetünk és el van foglalva a dolgaival, egyszercsak megszólal, hogy mit mondtatok? Vagyis őt érdeklő dologról esett szó és ismétlést vár. Játszadozásunk közepette magamban egészen halkan mondom, hogy mit is szeretnék még játszani Mesikével, mire ő abbahagyja az eddigi nagyon fontos játékát és már indul is vagy kérdez, hogy mi lesz az?!

Ezért igen jól meg kell válogatni már az egy éves gyerek előtt is, hogy hogyan és mit beszélünk, mert ő raktároz és egyszercsak elkezdi mondani. Nem titkolózunk és csúnya szavakat sem mondunk, de ha mégis, akkor ő bizony mondani fogja. Főleg azokat amiket azoktól hall akiket szeret vagy érdekesek számára. A szeretetet is másként értelmezhetjük a gyerekkel kapcsolatban, mint egy nagyobb gyerekkel vagy felnőttel is. De az igényei kielégítése mellett ahhoz kötődik a legjobban, akitől a legtöbbet kapja, akitől a legtöbb érzelmet “megtanulja”.

Édes amikor a zenélő játékait sorban előveszi és nyomja vagy húzza, hogy az öcsikéjének zenét adjon. De akkor is megmelegszik a szívünk, amikor a legkedveltebb filmjének a Noddy nézése közben odamegy a síró kisbabához és a bébihordóban elkezdi ringatni, míg elő nem jön valaki és átveszi tőle vagy, ha abba nem hagyja a sírást. Ezeket senki nem mondja neki, de ezt látta, segíteni akar!